Jelenleg a nemzet tagjai úgy
érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem
megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő
szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a
saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó,
sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek
a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját
törvényeit sem tartják be.
1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt
saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy
régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy
biztosítsa az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar
Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a
magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg,
reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban
nem egy ilyen sikertörténet.
A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által
igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók
betöltésére:
Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt,
amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol,
ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a
közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig
többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely
legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon.
Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az
1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott
a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási
rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés
színvonala.
A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek
csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg
minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság
egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális
kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a
jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002).
A
köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az
állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A
rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós
rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan
szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a
politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra
legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől.
(Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől
kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.)
A
köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg,
akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként
csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják.
A
közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok
megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott
mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a
harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd;
„csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi
kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő,
tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a
tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.
A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a
legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának
köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni
kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai
alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság,
amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei
tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is)
ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a
jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem
szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai-
vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A
lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A
köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira
képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki
sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar
államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek
érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az
elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen
abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és
amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.
Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt
mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar
történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai
maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más
tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar
államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem
boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban
kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai
elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a
„köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök
szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem
volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás
azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től
jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a
társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni
akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal
végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia
maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt
követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar
meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire
sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy
ezzel hatást lehessen elérni.
Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli
meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden
jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben
kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már
jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek
nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai
uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben
megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a
társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult,
köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy
feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik
rendszerről.
Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz.
Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális
rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a
leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a
„reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat
szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre
hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen
legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék
pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja,
amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A
következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most
egészen tisztán látszik.
A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb
a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a
köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy
tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit
kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem
bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a
jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha
nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem
tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a
politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig
csak megosztást és erjedést hozott.
Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell,
olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja
azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan
kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az
államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős
állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal,
amelyet az ország újra a magáénak érez.
Jelenleg a nemzet tagjai úgy
érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem
megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő
szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a
saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó,
sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek
a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját
törvényeit sem tartják be.
A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége
ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az
újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és
reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is
támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot
azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az
érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk
alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.
Írta: Pánczél Hegedűs János.
(PHJ - Regnum!)
Kommentáld!