Prelúdium

Szerkesztőségünk szilárd és mértéktartó álláspontja szerint a minap Magyarország és Szlovákia firmamentumán tapasztalt fényjelenség mennyei reveláció. Isteni jelenség, amely megvilágította a két ország tájait, és szimbolikusan világossá tette a szlovák kormányzat sovén politikáját. Ennek fényében (érzik a kifejezés stílusosságát?) nekünk is meg kell szólalnunk a kérdésben.

Történt ugyanis, hogy a szlovák parlament elfogadta a „hazafiassági törvényt”.

A rendelkezés értelmében a hivatalos ülések (önkormányzatoktól a parlamentig) a himnusz eléneklésével kezdődnek, amit a sulikban is lejátszanak tanítás előtt. Sőt, ott kifüggesztik a falra a címert, meg a szlovák alkotmány részletét. No de mi a különleges ebben (hiszen nálunk eddig is kint volt az állami jelkép)? Fontolva végighümmögjük a pozsonyi aktualitásokat.

Habár a törvény nem fogalmaz meg szankciókat a mulasztókkal szemben, kár lenne azzal álltatnunk magunkat, hogy pusztán újabb politikai performanszként öltött testet a sarjadzó (mit sarjadzó, túlburjánzó!) össz-szlovák (szo)patriótizmus. Többről van szó! Slotáék ugyanis azzal magyarázták az intézkedés szükségességét, hogy nálunk kiszabadult a nacionalizmus kísértete a palackból, és erre bizony csak a szlovák öntudat acélozásával lehet csak felelni. S ez az igazi baj. Az önálló Szlovákia létrejöttével nem teljesedtek ki a Slota-félék vágyai, nekik mindig a magyarokkal szemben kell építeniük az identitásukat. Velünk szemben, a magyarok ellen kell definiálniuk önmagukat. A szlovák nemzettudat léptei a lakosság 10%-át kitevő kisebbség érdekein, sőt elemi jogain, életlehetőségein átgázolva vezetnek a paradicsominak hitt állapotok felé.

Magyarizáció és az elvtárs hátsó fertálya

Értsük jól! Nem a szlovák államiság jelképeivel, a pozsonyi (tátrai, alsókubini, zsolnai stb.) hazafiassággal van gondunk, hanem a nemzeti ügybuzgalom alantas, nem is titkolt céljaival. Ez pedig a barbár erőfitogtatás, a hazafiság középsúlyos ananászkarikáival való demonstratív izmozás. Mi lenne akkor, ha a magyar kormány hasonlóképp rendelkezne, és törvénybe iktatná a Himnusz lejátszását minden (még a szlovák kéttannyelvűekben is!) iskolában? Első körben radikálisan esne a Kölcsey-műremek tetszésindexe az érintett korosztály körében, másodszor pedig Ficóék jegyzékben tiltakoznának a Monarchia korát idéző erőszakos magyarizáció ellen.

Tegyük hozzá, hogy a törvényjavaslat csont nélkül átment, ez is aggasztó dolog: a szlovák politikai elit nem látott kivetnivalót Ficoék szándékaiban. Riasztó az is, hogy erre a lassan kivérző, utolsókat síboló magyar kormányzat sem reagál érdemben a szlovák történésekre. Nem mintha eddig túl sok ellenállást tanúsítottunk volna, elég csak a Malina-ügy pozsonyi kezelésére, Ján Mikolaj oktatáspolitikai ámokfutására vagy a dunaszerdahelyi lincselésre gondolunk. (Ja, ne hagyjuk ki Sólyom megfricskázást sem.)

A szlovák törvény következményeit csak találgathatjuk, de egyes feltevések szerint a végrehajtás költségei 2 millió euróba is kerülhetnek. Nem beszélve attól, hogy a himnusz erőltetése bizony elég egyoldalú és visszás lehet. Ahogy az Új Szó egyik olvasója fogalmazott: „Még jobban megutálják a gyerekek a szlovák nyelvet az iskolában! Szegények! Hétfőn reggel, amikor a hétvégi élményeket szeretné mindenki megosztani a tanítónénivel, majd rendre és fegyelemre lesznek utasítva, hogy először a HIMNUSZ! Jól kezdődik majd a nap! És a szlovák himnusz után a magyart is meg lehet majd hallgatni a magyar iskolákban?

Erről nem szól a fáma.” Vagy, hogy egy cinikusabb hozzászólót idézzünk: „Egy másik történet, hogy a valamikori Sztálinvárosban (most Dunaújváros) is kötelező volt reggelente a gyárakban a munkásoknak a ‚Sződd a selymet elvtárs...’ kezdetű munkásmozgalmi dal éneklése, amely rendre így sikeredett: ‚Zőődd a s..gged elvtárs...’ ...”

A Fontolva Haladó külpolitikai iránymutatása

Annyi biztos, hogy a magyarkérdésben képviselt szélsőséges pozsonyi álláspont addig változatlan marad, míg nem lépünk valamit. Amíg ez bekövetkezik (megérzéseink szerint legkorábban a választások után egy-két hónappal), a Fontolva Haladó bátorkodik néhány rövid alapvetést, ha úgy tetszik, javaslatcsomagot megfogalmazni az északi szomszédunk felé folytatott külpolitikánkról:

1) Minden, a helyi magyar érdekeket sértő szlovákiai intézkedésre azonnal reagálni kell a legfelsőbb szinten, és persze Brüsszelben is. Nem maradhat semmi megválaszolatlanul, tökösebb és akcióképesebb diplomáciára van szükségünk!

2) Újra és erőteljesebben támogatnunk kell a felvidéki magyar oktatást! Tankönyvekkel, tanulmányi versenyekkel, csereprogramokkal, ösztöndíjakkal. El kell érni, hogy egy felvidéki magyar szülő számára reális és vonzó alternatíva legyen gyermeke iskoláztatásánál a magyar intézményháló. Ezzel összefüggésben meg kell erősíteni egyetemi kapcsolatokkal a Selye János Egyetemet, az egyetlen magyar tannyelvű szlovákiai felsőoktatási intézményt.

3) Uniós vizsgálóbizottságot kell felállítani a kisebbségi jogok szlovákiai érvényesülését firtatandó. (Hivatali ügyintézés lehetőségei, oktatási-kulturális lehetőségek ellenőrzése.)

4) Hóna alá kell nyúlnunk a felvidéki magyar kulturális intézményeknek (kassai, komáromi színház...), támogatni kell a szlovákiai magyar könyvkiadást! Legyenek fiataloknak szóló, kulturális és zenei rendezvények, neves anyaországi és külföldi fellépőkkel! - Művészetek Hegye 2010?

5) Minden eszközzel lobbiznunk kell a nagyvilágban a nyelvtörvény felülvizsgálata és eltörlése érdekében! Kisebbségellenes, diszkriminatív dekrétum nem lehet része egyetlen uniós ország jogrendjének sem!

6) Szakmai és tárgyilagos párbeszédet, disputát kell kezdeményezni a két ország történelemfelfogásának kritikus pontjairól. Hlinka, Beneš, a Monarchia, rerszlovákizáció stb.

7) Kötelességünk megismertetni a felvidéki magyarság életével, érdekeivel és értékeivel az anyaországi fiatalokat. Legyen része a hazai középiskolai oktatásnak a határon túli magyar közösségek ismerete, jelene! Ennek része az is, hogy a közoktatásban választható második idegen nyelvként az oktatáspolitikának preferálnia kell/érdemes valamelyik környező ország nyelvét.

8) Az elmúlt nyolc évben láthatóan és érezhetően gyengültek a magyar-magyar kapcsolatok működéséhez hozzájáruló, intézményesített keretek. Hogy mást ne mondjunk: megszűnt a Teleki László Intézet és a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT). Ezen szervezetek pótlása stratégiai feladat.

Szerényen ezeket a gondolatokat ajánljuk a jövőbeni törvényhozók és külügyérek figyelmébe. Hátha lassan elkezdődhet valami...