AZ ÉHES TIGRIS LEGENDÁJA
(RÉSZLET AZ ARANYFÉNY SZUTRÁBÓL)

A régen volt időkben, Dzsambudvípa egyik országában uralkodott egy Maharadi nevű király. Ez a Maharadi király igen hatalmas és gazdag volt. Kincstárai drágasággal telve, földjei terméssel bővelkedők, hadseregének ereje teljes. A négy világtáj minden földjét és népét meghódította. Igazságos törvényt osztott, minden népét felemelte és megsokasította. Sehol sem volt ellensége, sehol sem volt rosszakarója.
A hatalmas királyok e leghatalmasabbikának három fia született. Három szép arcú, kedves fiú. Mahabali volt a legidősebb neve, Mahadivi a középsőé, a legkisebbé pedig Mahaszatvi.
Egyszer a király három fiával sétálni ment az erdők s hegyek közé. Mikor megérkeztek, egy ideig vígan elmulattak, majd a három herceg elkéredzkedett királyi apjától, hogy virágot s erdei gyümölcsöt szedjen. Ahogy erre-arra sétáltak, nagy, nádbozótos sűrű erdőbe értek. Ott leültek, s megpihentek.
Amint ott pihennek, a legidősebb herceg így szól a kisebbekhez:
- Ó, öcséim, nagy félelem vett rajtam erőt. Félek, hogy az erdő sűrűjében tán ragadozó állatok járnak, jaj, nehogy elpusztítsanak bennünket! Menjünk, testvéreim, nehogy bajba kerüljünk!
Akkor a középső herceg ezt mondta:
- Megértelek, bátyám, s helyeslem szavaidat. No, nem mintha sajnálnám vagy félteném magamat, de vesztünkkel ne okozzunk bánatot szeretteinknek!
Ezt hallván a harmadik herceg, Mahaszatvi, így kérlelte bátyjait:

Remeték áldott-szent helyén
nincs itt bennem félelem,
nem gyötör kínnal a válás,
testem boldog öröm járja,
hátha itt leljük meg a nemes erényt.

A három herceg ekkor mindent átgondolt, megbeszélt, majd felkerekedtek, s beljebb hatoltak a rengetegbe.
Ahogy mentek, egyszer csak megpillantottak egy nemrég kölykedzett nőstény tigrist. Már hetedik napja feküdt ott étlen-szomjan, hét éhes kölykétől körülvéve, éhségtől, szomjúságtól elgyötörve. Ereje már elfogyott, halála közeledett.
Ennek láttán így szólt Mahabali, a legidősebb herceg:
- Ó a boldogtalan! Hét napja már, hogy megkölykedzett, hét éhes kölykétől körülvéve puha, lágy ételt kíván, de semmit nem talál. Éhségtől, szomjúságtól elgyötörve, végül még saját kölykeit kényszerül megenni. Van-e nála szerencsétlenebb élőlény a földön?
Ezeket hallván, Mahaszatvi herceg megkérdezte bátyjait:
- Mit szokott a tigris enni?
Az idősebb herceg ezt felelte:

Vadmacska, oroszlán, tigris
párduc, farkas, róka mindig
forró hússal, forró vérrel lakhatik csak jól,
étel ital nincs itt más,
hogy megmentsük a félholt tigrist.

Hallotta mindezt Mahadivi, a második herceg, s így szólt:
- E nemrég kölykedzett, éhségtől és szomjúságtól elkínzott szegény tigris már halálán van. De jön-e erre rajtunk kívül még valaki, aki ételt, italt nyújthat neki, aki önmagát is feláldozza, hogy megmentse e szerencsétlen élőlényt?
E szavakat hallván így szólt a legidősebb herceg:
- Hej, öcsém, az ember ha szétosztja vagyonát, bizony nagy dolgot cselekszik. De saját élő testét senki sem dobhatja el magától!
Ekkor így szólt Mahaszatvi herceg:
- Ej, bátyáim, testünk és földi létünk kötelékében élünk. Ha szemünk fénye s tudásunk nem is teljes, azért mi is cselekedhetünk hasznosat másoknak. Vannak boldog, áldozatkész emberek, akik másokért saját testüket is képesek feláldozni.
S míg bátyjainak ezeket mondta, így gondolkozott magában: "Íme az én testem százezer évek óta már százezerszer is a nemlétbe hullott, százezerszer is újjászületett. Sokszor megsemmisült, talán alak nélküli is volt már, de hasznot még nem sokat hozott. E mai napon íme megtaláltam én a méltó alkalmat, hogy eldobjam mulandó, szükségtelen, rothadásra ítélt, tisztátalan testemet. Bizony nagy jót teszek vele, ha feláldozom e szerencsétlen, haldokló tigrisért."
Ezeket gondolta, s gondolatait megbeszélte bátyjaival. Érző szívük igen-igen bánkódott a szerencsétlen tigris miatt. Mahaszatvi herceg könnyeket ontva közeledett a tigrishez, csak nézte-nézte a lesoványodott állat gyötrődését. Többször körüljárta, bátyjai már menni készültek, de ő nem tudott elszakadni tőle.
Mahaszatvi bodhiszattva akkor így gondolkozott: "Időm elérkezett. Fel kell áldoznom életemet"! - Majd így fohászkodott:

Ó, ki vagyok? Hogy időtlen-időktől
ehhez a rothadozó, vérgennyes,
ehhez a szeretet s jóság nélkül élő
undok testhez kötözhettek?
Étel, ital, ruha, bútor,
elefánt, ló, fogatos állat
kincs, gyönyör, hitvány vagyon
bűvölt egyre bűnösen,
romlás, bomlás, korhadás
emésztette testemet.
Jaj, de féltve őrzött létem
a végső megsemmisülést
mégse bírta elérni.
Bűnös testem törvénye
parancsolt az életemnek,
ó, hányszor vétettem én,
egyre hívását követtem
egyre átadtam magam néki,
értelmét vesztette immár
egész nyomorult létezésem.

"Mert tudnotok kell: A test bizony állhatatlan és mulandó. Haszontalansága miatt félelmetesebb, mint bármely vad ellenség. Ha undorító mocska szerint élünk, tisztátalan szemétdombbá lesz életünk. De a mai napon meglelem végre nyugalmamat. Csodálatos, nagy tettet viszek véghez. Kis hajó vagyok a változó lét tengerének örök áradatában. Ma kiemelkedem a születés és halál örök körforgásából."
És még ezeket is gondolta: "Most, midőn testemet elhagyom, a mérhetetlen sok bűnös cselekvést, fekélyt, daganatot, gennyt, vért, betegséget, fájdalmat, félelmet és reszketést, mind-mind elhagyom. Mert íme testem, mely mulandó, mint a vízen futó hab, harminchatféle tisztátalansággal van teli."

Férgek, bogarak hada,
vér, genny, mocsok terepe,
inak, erek, csontok teteme,
rángó görcsök émelyítenek.
Illő most így, testem hagyván
a felséges, égi, szent
örök nirvánát kívánnom,
gondot, bajt, szükséget többé nem látnom
nyomorúságom elhagynom,
születés, halál örök
fogságából szabadulnom.
Hadd törjek szét kínt, kötést,
nyerjek el bölcs tudást, erőt,
hadd érlelődjem valóban,
száz jótettel hadd készüljek
helyes tudás szerzésére,
fénylő buddhák hirdette
szent törvény ismeretére,
öt formában élő lények
ajándéknak, szent tanokénak
hadd örvendjenek általam.

Ilyeneket mondva, mindent újra átgondolt Mahaszatvi herceg. A hét kín ereje által szíve megerősödött, a felséges, nagy cselekedetre megérett. Lelkének ereje megsokasodott, szívében a könyörületesség mindent elárasztott. De eszébe jutottak akkor bátyjai: "Megijedtek a veszélytől, nem akarták kívánságomat teljesíteni." Majd így kérlelte őket:
- Menjetek csak tovább, mindjárt megyek én is utánatok! - Bátyjai akkor tovább mentek.
Mahaszatvi herceg ekkor körbejárta a lesoványodott, éhes tigrist. Ruháját gyorsan levetette, egy bambuszágra akasztotta. Majd így szólott fennhangon:

Szamszára-szenvedő lényekért
fényes buddhák erejével
szívem hajtom irgalomra,
edzem irgalmatlanra,
kedvvel érzett testemet
eldobom, feláldozom,
vágyom tökéletes, égi
buddhák boldogságára.
Minden bölcsnek - tisztelet!
Négy égtáj sok élőlényét
hadd szabadítsam három idő
megannyi gyötrelmétől!
Békesség örök idejét várom.

Szózatát befejezvén lefeküdt az éhes tigris mellé. S íme végtelen, könyörületes szíve ragyogni-fényleni kezdett, s a tigris nem mert hozzányúlni.
A bodhiszattva ezt látván felment egy magas hegyre, s onnan vetette le magát. De mikor földet ért, a tigris megint csak nem nyúlt hozzá. Ekkor így gondokozott: "Íme ez a szegény tigris annyira legyengült már, annyi ereje sincs, hogy megragadjon."
Akkor felállt a bodhiszattva, körbenézett, de sehol egy kést, sehol szerszámot nem látott. Fogott akkor egy megkeményedett, száraz bambuszágat, felsebezte vele a nyakát, hogy ütőeréből kibuggyanjon a vér. Mikor vére bőven ömlött, a tigris közelébe kúszott.
Midőn a tigrishez ért, a nehéz, nagy, fekete föld hatszorosan megrengett, erős, vad szél támadt, s a tó vizét magasra duzzasztotta. Fent és lent mindent elöntött az ár, remegett az egész föld. A kék égen lakozó Nap-isten fénye kialudt, beborult az égbolt egész a Ráhu csillagképig. A négy égtáj elsötétedett, fekete felhő borította. Majd fenséges pézsmaillat áradt, és bódító virágok hullottak az égből. Az egész erdőt elborították a lebegő színes szirmok.
Mindezt látván az égben lakozó isteni lények, elámultak, igen örvendeztek az új bodhiszattva megszületésének, s dicsőítő himnuszt zengtek:

Dicső tetted, fényes lélek,
remény legyen, menedék!
Könyörületes, nagy szíved,
elébed tárja e föld
minden élő fiát-lányát!
Hét erejű-örömű
szíved szentséges szavára
testedről magad lemondtál,
bajaidtól szabadultál,
magasztaljuk tettedet!
Örök, igaz, szent helyet
bizonyossággal elérsz te,
születés-halál béklyóból
bizonyossággal szabadulsz!
Fénylő buddhák szent sorsát
hamarosan megéred,
örök béke honába
megérkezel mindörökre.

S akkor a kiéhezett tigris megérezvén a bodhiszattva nyakából ömlő vér szagát, vérét mind kiszívta, húsát mind megette. Csontjait meghagyta.
Mikor a bodhiszattva-herceg idősebb bátyja a föld remegését megérezte, ilyen szavakkal fordult öccséhez:

Remeg, reszket a sötét föld,
hegyek-vizek véle együtt,
világ négy sarka feketül.
Tűnik a Nap-isten fénye,
hullnak halomba az égből
tündöklő, színes virágok,
talán öcsénk testének
földre hulló másai.

Ezt hallván, így szólt kisebbik bátyja:

Mahaszatvi könyörgő
kérlelő szavát hallottam,
éreztem, éhség-gyötörte
kimerült testét
tigris faja fel végül,
ifjú öcsém csontja roppan.
Mégsem hittem, hogy valóban
öcsém testét veti oda
éhes tigris prédájául.

Így szólván sírva fakadt, keservesen bánkódott a két herceg. Gyorsan visszatértek arra a helyre, ahol a tigrist hagyták. Mikor odaértek, meglátták Mahaszatvi ruháját a bambuszágra felakasztva, csontjait és haját szétszórva, kiömlött vérét a földön megalvadva s a porral összetapadva. A szétszórt csontokra borultak, s eszüket vesztve sírtak-jajgattak.
Idő múltán, mikor magukhoz tértek, kezüket magasba emelve, fennhangon jajveszékelni kezdtek. Így zokogtak, jajongtak:

Szépséges testvér, erényünk
büszkeségünk voltál, jaj!
Apánk-anyánk szeme fénye
büszkesége voltál, jaj!
Hárman együtt mint lehetnénk,
újra hogy találkozhatnánk?
Miért áldoztad fel magad,
minket miért hagytál itt?
Anyánk-apánk jő elénk majd,
hozzánk szól majd, minket szólít
ketten csak mint keseregjünk,
ketten hogy könyörögjünk?
Jobb lett volna, ha mindhárman
együtt halhatunk meg, lásd
mi haszna immár külön
a mi kettőnk életének?

A két herceg így sírva-siránkozva, a bánattól egészen elgyengülve, lassan haladt előre.
Eközben Mahaszatvi herceg szolgái így beszéltek maguk közt:
- Hercegünk elment, de mikor volt az már? Vajon most hol lehet? Nézzünk utána!
Ugyanebben az órában a fejedelemasszony várának magas tornyában aludt, s gyötrő álmot látott. Keblét többször keresztülszúrták, szemfogai kitöredeztek, három kedves galambjára lecsapott egy sólyom, kettő kimenekült a karmai közül, de a harmadikat elragadta. A föld rengése ébresztette fel álmából. Ekkor így mondta el kínzó érzéseit:

Miért, hogy a sötét föld
hánytorog,
miért áradnak tavak,
vad folyók,
lombos fák miért rázkódnak,
az Ég-isten fényei
miért borulnak-hunynak?
Keblem mélye csöndes volt -
miért, hogy szívem remeg,
kínzó-gyötrő fájdalom
nyílvesszője hasítja meg -
egész testem csak remeg,
védtelen nem nyughatik.
Álmot láttam, jelentése -
jaj, gonosz!!
Távoztassék tőlem
ó, jaj, e gyötrő
fájdalom!

Így szólt, s mikor fájdalmában keblét verte, kebléből tej csordult ki. Ettől még inkább megijedt, még inkább jajongott.
A fejedelemasszony egyik szolgája hallotta, amint a palota előtt elment egy ember, és ezt mondta:
- Keresik a herceget, de még nem találják.
Ezt hallván igen megijedt a szolga, befutott a palotába, s így szólt a fejedelemasszonyhoz:
- Ó, asszonyom, mit jelent ez? Parancs adatott ki tán? Azt hallottam ugyanis, hogy keresik a herceget, de még nem találták meg. Mit jelentsen ez?
Mikor a fejedelemasszony ezt meghallotta, nagy bánatba esett, kínoktól gyötörve, szemében könnyekkel futott a fejedelemhez:
- Jaj, felséges úr! Mit hallottam? Mit jelentsen ez? Elveszett tán a mi drága gyermekünk, legkisebb magzatunk, Mahaszatvi?
Ezt hallván a fejedelem is megijedt. Fájdalmában felkiáltott:
- Ó, kín, ó, gyötrelem! Elveszett drága magzatom? - Majd könnyeit letörölve intette asszonyát: - Ne ess kétségbe, ne nyugtalankodj, s ne zavarj meg másokat! Én most mindent itt hagyok, s megkeresem drága gyermekünket. Mindjárt megtudom, hogy mi történt vele.
Akkor a vezérekkel és parancsnokokkal az egész város sietve kivonult, és minden irányba szétoszolva, minden helyet bejártak és felkutattak.
A fejedelem szavai még el sem hangzottak, mikor egy hírnök jött sietve, futott a fejedelemhez, s így szólt:
- Ne aggódj, ó, felséges uram! A két herceget már épségben megtalálták! Csak Mahaszatvi, a legkisebb herceg nem került még elő, de tovább keresik, s őt is meg fogják találni!
Mikor a fejedelem ezt meghallotta, nagyot sóhajtott, s így szólt:
- Ó, bánat, ó, gyötrelem! Elvesztettem hát forrón szeretett drága gyermekem!

Mikor kicsiny volt fiam
volt-e örömem, vígságom,
mikor elveszett fiam,
sokasodott kínom-gondom!
Édes fiam, láthatnálak
elevenen, mint hajdan
életem adnám érte
könnycseppel se siratnám.

A fejedelemasszony mikor ezeket hallotta, szívét a fájdalom éles nyila átszúrta, s jajongva így szólt:

Három kicsiny kedvesem,
szolgáival mind a három
a sűrű erdőbe ment,
teljes volt boldogságom.
Ó, ha vélük nem tér meg
az én kedves kicsinyem,
annak oka csak kegyetlen
veszély lehet, balsors, jaj!

Ekkor megérkezett a második hírnök, futott a fejedelemhez.
- Hé, vitéz, hol van Mahaszatvi, az én drága gyermekem, válaszolj gyorsan! - unszolta a fejedelem.
A hírnök szemébe ekkor forró könnyek gyűltek, ajkai a kíntól kiszáradtak, nyelve összetapadt, torka elszorult, nem tudott szólani, csak állott megnémulva. Látván ezt a fejedelem s hitvese, újra így sürgette:

Hé, vitéz, hamar felelj!
Kicsi gyermekem hol van?
Kín emészt, meggyötör,
forró tüzében elégek,
szívem-lelkem emésztődik,
eszem zavarosodik,
ó, ne akard, hogy keblem fájjon,
összetörjön, meghasadjon!

Akkor aztán a második hírnök sorján-rendjén elmondta, hogyan áldozta fel magát a bodhiszattva-herceg.
Mikor a fejedelem s fejedelemasszony ezt meghallotta, a fájdalomtól eszét vesztve jajveszékelt mindkettő. A hintóba gyorsan futó lovakat fogtak, s fiuk halála helyét megtekinteni a nádbozótos erdőbe hajtattak. Mikor odaértek a helyre, hol bodhiszattva feláldozta magát, s meglátták széjjelszórt, csupasz csontjait, földre vetették magukat, s eszüket vesztve sírtak, zokogtak.
Hirtelen támadt erős szél rázta meg akkor a fák lombjait, s a szél erejétől ok a földre hullottak. A kísérők megzavarodván, nem tudták, mit tegyenek.
Akkor a fővezér, a bégek és parancsnokik hideg vizet permeteztek rájuk, legyezték őket, s így lassan magához térítették a fejedelmet és a fejedelemasszonyt. Mikor magukhoz tértek, felemelkedtek, s sírva-zokogva siratódalt zengtek:

Én gyönyörű gyermekem,
mily végzet sújtott le rád?
Ó, a halál hűtlen kínja
miért téged ért először?
Bár engem talált volna meg
előtted, kicsiny napocskám!
Ily keserves fájdalom
nem gyötörné most a szívem!

Mikor a fejedelem és fejedelemasszony lassan magához tért a kábulatból, haját kibontva, két kezével keblét verve, mint mikor a hal a száraz homokon hánykolódik, így zokogott:

Jaj, kicsinyem életének
fonalát ki vágta el?
Szerteszórva csontjai,
szerte életem reménye!
Elvesztettem magzatom,
szívem-fénye kis fiacskám!
Búra bánatot vetettem,
megdermed bennem az élet!
Jaj, gyermekem tagjait
apróra ki törte össze,
gyötrő kínra, szenvedésre
ki juttatott engem, ó, ki?
Erős villám hasította
véle az én szívem is
porig sújtva, tehetetlen.
Elmének fölfogható ez?
Álmomban már megjelent
ily kép, mint baljós ígéret
őrölt már iszonyata,
kettétépte mellemet,
szemfogaimat kitörte,
láttam én előre már
e szörnyű kínszenvedést!
Álmodtam még akkor én
három galambot, szelídet,
mindháromra sólyom támadt
egyiküket elragadta.
Legkisebbem elveszett,
szívem drága gyermeke,
gonosz álmom jóslata
nem csapott be, jaj, igaz lett!

Akkor a fejedelem és két fia a vezérekkel együtt, sírva, jajongva összeszedte a bodhiszattva megmaradt csontjait s megmaradt apróságait. Nagy, pompás gyászszertartást rendeztek, s hódolattal, tisztelettel dicsőítették bodhiszattva-herceget.

Kakuk Zsuzsa és Tandori Dezső fordítása

AZ ARANYSZARVAS LEGENDÁJA
(Töredék)

... És akkor elkezdte a sásztrát író mester:
Élt egyszer a földön egy Dantipála nevű király. Természete démoni, mindig kész életet oltani. Örömét lelte a gyilkolásban, de szegény volt jó tulajdonságokban. Ahányszor csak megölt valakit, mindig nagy öröme telt benne. Testét-lelkét fogva tartotta e rút szenvedély. Örömét lelte mások szenvedésében, testét véres kenőccsel kenegette.
Egyszer ez a Dantipála király bátor vadászaival és kemény vitézeivel vadászni ment az erdőbe. Igen sok szarvast leterítettek.
A közeli erdőben élt egy szépséges, arany dámszarvas. Külsőre, mint a többi állat, de békés szívű, nemes és szelíd volt, mint a szentek. Ötszáz szarvas vezére s király volt ő, s minden szarvasoknál csodálatosabb.
Dantipála és vitézei mikor közelébe értek, meglátták az ötszáz gímszarvast, s foglyul ejtvén, hatszorosan átkötözték őket. A megkötözött szarvasok kétségbeesetten rimánkodtak. Életüket féltve, tehetetlenül hánykolódva, mind földre hullottak, majd királyukhoz könyörögtek:
- Éjjel-nappal védelmeztél bennünket, jobban, mint saját életedet. Mindig biztos helyre vezettél bennünket. Ó, könyörületes szívű, ó, bölcs, tekints most reánk! Végveszedelmünkben nincs más, ki segítsen! Üvöltő démonok megkötöztek bennünket. Légy menedékünk, ó, szarvasok királya! Szabadíts meg minket a nagy bajból, mentsd meg életünket!
Akkor a könyörületes szarvaskirály így szólt az ötszáz szarvashoz:
- Saját életemhez bizony nem ragaszkodom. Nagy tettet készülök véghezvinni. Rettenthetetlen szívvel Dantipála király elé járulok, s életetekért a magamét ajánlom. E nekem is kedves élet árán vásárolom vissza a tiéteket. Örvendezzetek hát!
Akkor a szarvasok aranyfényű királya Dantipála elé járult. Távolról meghajolva, e tiszteletre méltó szavakat mondta:
- Te vagy az emberek királya, én vagyok a szarvasok királya. Mi, szarvasok, füvet rágunk, vizet iszunk, békésen élünk az erdőben. Ébredjen hát könyörület benned, ó, nagy király! Ne vedd el ez ötszáz szarvas életét! Ételedben, italodban, javaidban, vagyonodban ettől nem lesz hiány. Tisztelettel kérlek, ne öld meg őket! Szavaimat hallván, hadd nyugodjanak meg! Aki gyilkol, bizony nem érzi gonoszságának félelmetes erejét. Nincs törvény, mely megengedné az élőlények elpusztítását! Aki élőt öl, bizony semmi jót nem képes többé tenni, gonosz vétkét megismerik szerte a világon!
De a kegyetlen Dantipála nem hajlott az aranyszarvas kérésére. Vérben forgó szemeit rávetette, csillogó viperanyelvhez hasonló éles kardját előrántotta, a szelíd szarvaskirály tarkóját megragadta, s fejét levágta, testét a földre ejtette. S íme, ugyanazon pillanatban a király jobb karja is kiszakadt vállából, s kardjával együtt lehullott a földre. Mikor karja kiszakadt, Dantipála megrémült, s fennhangon kiáltotta:
- Ó jaj, ó, én bűneim, ó, én számtalan bűneim!... Fiamat, leányomat, rokonimat, négyélű hadamat, városimat, országomat, táborimat, pusztáimat, palotákban lakó karcsú asszonyimat, mind örökkévalónak hittem. Saját bűnöm átka hullott most fejemre. Senki sincs, ki bánkódjék értem!
Midőn e keserű szavakat kimondta, kettényílott a föld, láng emelkedett fel a pokol mélyéből, Dantipála király testét elborította, s a pokol mélye felé húzta. Mikor a felszálló félelmetes láng a királyt elnyelte, felemelkedve szétterült az égen. A pokol fenyegetőn visszhangzott, a barna föld megremegett, a négy égtáj lángba borult, a hegyek összeomlottak. A lángnyelvek közt álló Dantipála nem látta már a négy égtájat, értelme kihunyt, teste lángokba burkolva. A mélységes pokol démona szélesre tárta torkát, s elnyelte Dantipálát.

Akkor újból így szólt a tanítvány:
- Mester, a földi lények, ha vétkeznek, a gonosz úton születnek újjá. Miért nem irtóznak mégsem a bűntől?
A mester pedig így válaszolt:
- Ezt megmagyarázni bizony nincs hozzá képességem. Hálátlanok és gonoszok az emberek! Mikor Buddha, 'a bölcsességgel teljes' még bodhiszattva alakban járt, életét nehéz kínoknak tette ki, miközben ezt mondta: "Megszabadítom a földi lényeket a gyilkolás bűnétől s a tíz gonosz úton járástól." - De az emberek nem gondolnak bodhiszattva fogadalmára, s újra meg újra csak vétkeznek.

Kakuk Zsuzsa fordítása

JÓTETT KIRÁLYFI ÉS GONOSZTETT KIRÁLYFI
(Töredék)

.........................................................................................................................
A királyfi lóra szállt és kilovagolt. A városon kívül földműveseket látott, akik öntözték a száraz földet, és szántották a nedves földet. A varjak pedig csőrükkel csipkedtek körülöttük, s minden életet elpusztítottak.
De látta azt is a királyfi, hogy maguk az emberek is rosszat tesznek. Mert halásznak, vadásznak, madarásznak, tőrt vetnek, s ők is pusztítják az élőlényeket... Mindenki csalánt fon, gyapjút fon, kendert fon, szövetet sző, vásznat sző. A különböző mesteremberek mind űzik a maguk mesterségét.
Azt is látta a királyfi, hogy az emberek milyen sokféle gonddal-bajjal küszködnek... Leütik a lovat, az ökröt, megölik a birkát, disznót és más élőlényeket. Bőrét lenyúzzák, vérét kifolyatják, húsát eladják, így tartják fenn magukat.
Bodhiszattva-királyfi látta, hogy ilyenképpen az emberek bizony sok rosszat cselekesznek. Nagyon elszomorodott, és sírva ment vissza a városba.
Mahajt fejedelem, mikor meglátta, hogy Jótett királyfi szomorú, így szólt hozzá:
- Kedves fiam! Mitől vagy ilyen szomorú?
A királyfi sírva felelte fejedelmi apjának:
- Szerencsétlen föld ez! Minek is születtem?
Fejedelem-apja újra kérdezte:
- Miért jöttél hozzám sírva és szomorkodva?
A királyfi pedig felelte:
- A városon kívül sétáltam, és sok szegényt, sok nyomorult embert láttam. Ezért vagyok most szomorú.
A fejedelem pedig így folytatta:
- Kedves gyermekem, mióta megteremtetett a föld és az ég, mindig voltak szegények és gazdagok. De te enyhíteni tudod szenvedésüket!
A királyfi ekkor megkérdezte:
- Ó, felséges atyám, szeretsz te engem?
A fejedelem ezt felelte:
- Ó, drága gyermekem, lásd, mennyire szeretlek téged! - És szíve szavára hallgatva drágaköveit, ékszereit, mind fiának adta.
E nagylelkűség híre elterjedt szerte a világon. Nap mint nap, szünet nélkül áradtak a kérelmezők a királyfihoz. A fiú ekkor újabb kincseket kért, s az apja újabbakat adott. De míg napokon, hónapokon át adakozott, vagyona igen megfogyatkozott.
Ekkor a főkincstáros így szólt a fejedelemhez:
- Uram, kimerült a kincstár, ne ródd fel bűnömül, uram, elfogyott az állami vagyon.
A fejedelem pedig így válaszolt:
- Ha egy fejedelem kincseket gyűjt, nem a fiáért teszi-e? Nem azért-e, hogy az szíve szerint adakozhasson? Ne okozzatok hát gyermekemnek fájdalmat! - S megengedte, hogy fia továbbra is kedve szerint adakozzék.
Ekkor a miniszterek is értesültek a dologról, és így szóltak a fejedelemhez:
- ram, a vagyon tartja fenn az államot és a törvényt. Ha a vagyon kimerül, hogyan tudjuk továbbra is fenntartani államunkat és hatalmunkat?
A fejedelem pedig ezt válaszolta:
- Ellentmondhatok-e szeretett gyermekemnek?...
Nem sokkal ezután, mikor újra jöttek a koldusok, nem találták a kincstárnokokat, s nem volt, ki adakozzék. Mikor a koldusok sírva eltávoztak, a királyfi maga is... ezt gondolta: "Fejedelmi atyám bizonyára a nép nyelvétől félve rendelkezett így... Aki szomorúságot okoz apjának, anyjának, a pokol lakója lesz az, s nem számít többé gyermeknek. Én sem szomorítom tovább apámat, anyámat. Fejedelmi apám neve ne kerüljön a nép nyelvére! A saját vagyonommal fogok ezután jót cselekedni!"
Akkor megkérdezett néhány neves és tekintélyes embert:
- Hogy tudnék kincseket gyűjteni, hogy tudnám azokat megsokasítani?
A neves emberek mindenféle tanácsot adtak neki.
- A földeken gyapjúval és kenderrel lehet meggazdagodni. Egyet vetsz, tízezret aratsz - mondta az egyik.
- Ha valaki nyájat, ménest tart, az állat évről évre gyarapszik, az ember gazdaggá lesz általuk - mondta a másik.
- Ha az ember elmegy keletre, elmegy nyugatra, s veszi-adja az árut, meggazdagszik tőle - mondta a harmadik.
Egy bölcs írástudó ember pedig ezt mondta:
- Ha vagyont akarsz szerezni, ha a szívedben égő vágyat be akarod teljesíteni, ha a földön nem található égi örömöt meg akarod szerezni, át kell kelned a nagy Óceán vizén, s akkor az egész föld minden élőlényének minden vágyát teljesíteni tudod!
A királyfi pedig minden más tervet elvetett, s ezt fogadta el. Akkor a palotában így fordult fejedelem-atyjához:
- Szeretnék átkelni a nagy Óceán vizén!
Mikor fejedelem-atyja ezt meghallotta, nem is tudott rá válaszolni, annyira megdöbbent. Végül is ilyen választ adott:
- Kedves gyermekem, országomban nem a tiéd-e minden, amit én szereztem? Vedd el mind szíved örömére, s adományozd el! De miért mennél a halál földjére? Ötféle veszedelem vár ott rád! Az első ez: mikor a tengeri szörnyet véletlenül meglökik, felébred, s elnyeli a hajósokat a hajóval együtt. A második ez: a tengerben vízszínű helyek emelkednek, s ha a hajó nekiütközik, szétzúzzák a hajót, s mindenki elpusztul. A harmadik ez: a vízben élő gonosz démonok megragadják és elsüllyesztik a hajót. A negyedik ez: az óriási hullámok elöntik a hajót, s összecsapnak felette. Az ötödik ez: az ég elborul, szörnyű vihar támad, a hajót felfordítja s elpusztítja. Ilyen szörnyű veszélyek közepette te is elpusztulsz, s nem térsz vissza többé!
Bodhiszattva-királyfi meghallván ezeket, így válaszolt:
- Atyám, engedd meg, hogy mégis elmehessek, mindenképp el akarok menni!
De fejedelmi atyja nem engedte meg, hanem ezt mondta:
- Nem mész el, fiam!
Akkor a királyfi hanyatt vágta magát, sírva elfeküdt a földön, s nem akart többé sem felkelni, sem ételt venni magához. Ezt hajtogatta:
- Ha nem engedsz el, itt maradok fekve, nem kelek fel, nem eszem, itt fogok meghalni!
Mikor már hat nap is eltelt, apja-anyja és a neves méltóságok sírva-szomorkodva hasztalan akarták őt felkelteni. Ekkor apja és anyja így szólt:
- Hiába igyekszünk, ha ő nem akarja... mi haszna van hát?...
Akkor a királyfi ezt mondta:
- A csintámani gyöngyöt a sárkányok királya őrzi. Az a szerencsés és boldog ember, aki megszerzi azt a kincset, boldoggá teheti vele a világ minden emberét. Ezért akarok én elmenni az Óceánra!
Akkor fejedelem-atyja ilyen parancsot adott:
- Mindnyájan, kik az Óceánra akartok menni, jöjjetek, s legyetek királyi fiam kísérői! Mindent megadok, ami csak szükséges! Aki csak van révész, hajós, az mind, mind ide jöjjön, vigye s hozza fiamat épségben-egészségben!
Mikor meghallották a parancsot, ötszáz kiváló kereskedő gyűlt össze a palotában, s előadták kérésüket:
- Jótett királyfi szolgáiként mind elmegyünk! Ha meghal, mi is vele halunk, ha visszatér, mi is vele térünk vissza!
Ez időben élt Benáresz népei között egy kiváló hajós, aki már sokszor megjárta a tengert. Ötszázszor elment, ötszázszor vissza is tért épségben. Akkoriban nyolcvanéves öregember volt, szemei már megvakultak. Az ötszáz férfi mind ehhez a vak hajóshoz fordult. A királyfi maga is elment hozzá, s karon fogva vezette a palotába a fejedelem színe elé. A fejedelem így szólt hozzá:
- Rád bízom egyetlen szeretett gyermekemet. Hozd őt vissza épségben, egészségben!
Akkor az öregember sírva így szólt a fejedelemhez:
- Uram, milyen szükség kényszerít arra, hogy éghez és ékszerhez hasonló gyermekedet elküldd a halál földjére? Az Óceán vize szörnyűséges és kegyetlen. Nagyon sokan elpusztultak már, kik ott jártak. Ha a te fiad elmegy... lehetséges-e?...
Az egész ország szomorkodott a királyfi miatt. De akkor a fejedelem így szólt:
- Nem tudom megakadályozni, erőm már elhagyott. Menjetek hát mind együtt, s légy te a vezetőjük!
Így elrendezve a dolgot, az öreg lett a vezetőjük.
Akkor a fejedelem mindent nagyon alaposan elkészített a királyfi és ötszáz tiszteletre méltó kísérője számára. Élelmet, vizet, teherhordó állatokat, mindent, amire csak szükségük volt. Mindezt átadta nekik, s útjukra bocsátotta őket.
Akkor pedig Gonosztett királyfi, Jótett királyfi öccse, ezt gondolta magában:
- Apám és anyám bátyámat szereti, és nem állhat engem. Bátyám most elmegy az Óceánra, s ha elhozza a kincset, még jobban fogják őt szeretni, s még jobban fognak gyűlölni engem. Vele megyek én is! - jutott eszébe, s így fordult fejedelem-atyjához:
- Királyfi bátyám elmegy a halál földjére, hogy maradjak én itthon, atyám? Elmegyek én is. Találjunk szerencsére vagy balsorsra, együtt érjen bennünket!
Az apa nem szerette fiát, mert igen gonosz volt, ezért így felelt:
- Hát menjél, ha akarsz!
Akkor a fejedelem és népe sírva-siránkozva elkísérte Jótett királyfit, s útra bocsátotta őt az Óceán felé.

Hét nap múlva megérkeztek az Óceán partjára. Felszereltek egy hajót, ellátták hét vaslánccal. Hét napon át Jótett királyfi minden hajnalhasadáskor megverette a nagy dobot, és kihirdette:
- Íme az Óceánhoz érkeztünk. Aki fél a halálveszedelemtől, szabadon elmehet, én nem tartom vissza!
De senki sem mozdult, mikor ezt hallotta. Mind a hét napon megverette a dobot, és megismételte szavait. Mivel senki sem jelentkezett, a hetedik napon eloldatta a vasláncokat, felszedette a vastag köteleket.
A királyfit jósorsa vezette, mert sok-sok nap múltán, veszély és baj nélkül megérkeztek a kincsek szigetére. Ott hét napig időztek. A hetedik napon, mikor már telerakták a hajót a sokféle kinccsel és drágakővel, így szólt a királyfi:
- Ha én most hazatérek, ezekkel a kincsekkel még mindig nem tudok minden embert boldoggá tenni. Ezért ti csak menjetek, én pedig megszerzem még a csintámani drágakövet, amely értékesebb mind e kincseknél itt. Azzal a világ minden emberét igazán boldoggá tudom majd tenni.
Azután utasításokat adott öccsének, Gonosztett királyfinak. Rábízta a hajót, s elindította őket, hogy hazatérjenek. Csak Jótett királyfi és az öreg hajós maradt ott kettesben.
Jótett királyfi akkor karjánál fogva vezette az öreg hajóst, s hol derékig, hol nyakig a vízben gázolva, elérkeztek az Ezüst-szigetre, egy nagy hegyhez. A föld és a homok tiszta ezüst volt itt. A királyfi megpihentette az öreget, aki úgy kimerült, ereje úgy elfogyott, hogy mozdulni sem, járni sem tudott már. Így szólt a királyfihoz:
- Fiam, itt lent, előttünk van az Aranyhegy. Látod-e? Nézz csak oda! - Majd így folytatta: - Mikor eléred az Aranyhegyet, kék lótuszvirágokat találsz majd ott. Mindenik lótuszvirágban egy mérges kígyó rejtőzik. A mérges folyadékot pedig arról ismered meg messziről, hogy mikor a virágok füstöt bocsátanak ki magukból, akkor a legnagyobb a veszély. De te le tudod győzni a lótuszvirágokban rejlő veszélyt! Ezután elérkezel majd a sárkánykirály díszes városába és palotájához... A mérges kígyók és sárkányok hétszeres árok-sorban fekszenek ott. De te megengeszteled majd őket! Aztán eljutsz a város közepére, s a sárkányok királya fogad majd téged. És megszerzed a drágakövet. Én most meghalok, s te egészen egyedül maradsz. De ne félj, uram, s ne szomorkodjál! Épségben s egészségben fogsz visszatérni! Idők múltán, mikor elérkezel majd Buddha boldogságához, ne feledkezzél meg rólam! Jó és igaz hajósod voltam...

A királyfi elérkezett a városba. A kapuban két hófehér leány ült, és drága fonalat font. A királyfi megkérdezte tőlük:
- Kik vagytok?
- A kapuőrök vagyunk - mondták a leányok.
A királyfi akkor belépett a belső városba, és eljutott a palota első kapujához. Ott négy gyönyörű rableány fonta a fehéren csillogó ezüstfonalat. A királyfi kérésére ezt felelték:
- Mi vagyunk a kapuőrző rableányok.
Akkor a királyfi még beljebb ment, és eljutott a belső palota kapujához. Ennél a kapunál nyolc csodálatos szépségű leány fonta a sárgán csillogó aranyfonalat. A királyfi elcsodálkozott szépségükön:
- Nem ti vagytok-e a sárkánykirály feleségei? - kérdezte.
- Mi a belső palota kapujának őrei vagyunk - felelték a leányok.
Akkor a királyfi így kiáltott a palota felé:
- A Dzsambudvípa földjén elterülő Benáresz ország fejedelmének fia, Jótett királyfi áll a kapu előtt, s be akar lépni!
A kapuőrző leányok bementek, és továbbították a kérést. A sárkánykirály ezt gondolta:
- Soha nem jutott volna el ebbe az országba, ha nem volna nagy, erős és szerencsés bodhiszattva. Minden bizonnyal bodhiszattva! Lépjen hát be!
Ekkor a királyfi belépett a palotába. A sárkányok királya eléje ment, kézen fogta, bevezette és díszes trónjára ültette.
A királyfi akkor elmagyarázta a sárkánykirálynak a szelíd és igaz törvényt, a szívből adott ajándék nagy hasznát, örömét. A sárkánykirály nagyon megörült, megértette, és így szólt:
- Micsoda nagy szükség kényszerített téged arra, ó, bodhiszattva, hogy eljöjj ebbe az országba?
A királyfi pedig ezt felelte:
- Minden élőlényekért, kik e világon élnek, és Buddha boldogságára vágynak, hogy hasznukra lehessek e szerencsétlen embereknek, azért jöttem, hogy a csintámai drágakövet ajándékba elkérjem tőled.
A sárkánykirály ezt felelte:
- Legyen! Korábban is jöttek már bodhiszattvák, hogy ajándékként megkapják a drágakövet. Mindnek odaadtam, neked is odaadom. De maradj nálunk hét napig, taníts meg bennünket a szent törvényekre, hogy mi is aszerint imádjunk és hódoljunk. Így viszonozd jóságunkat! A hetedik napon vedd a kincset, és menjél!
Jótett királyfi ekkor hét napon át végezte az isteni tiszteletadás szertartását a sárkányok között. A hetedik napon a sárkányok királya, akit Narántának hívtak, feloldotta, és átadta neki a fülébe rejtett csintámani drágakövet. E szavakkal szerencséltette:
- Nagy örömmel veszem és adom át neked ajándékul a csintámani drágakövet. Amikor majd elérkezel Buddha boldogságához, ne feledkezzél meg rólam, s szabadíts meg engem. Hogy a te boldogságod által feloldozást nyerjek e bűnös test kötelékétől, s én is megleljem a szabadulás útját!
A sárkánykirály akkor felemelte a királyfit, s elvitte országának határáig, az Óceánig.
Mikor a királyfi visszaérkezett, ott találta öccsét. A két testvér így épségben összetalálkozott, megölelte, megcsókolta egymást, s mindketten sírtak örömükben. Boldogok voltak és örvendeztek.
Azután a királyfi megkérdezte:
- Testvérem, az az ötszáz ember, a barátaid és kísérőid, hová lettek? Hazaértek tán szerencsésen?
Testvére, Gonosztett királyfi pedig így válaszolt:
- Elpusztultak a tengeren. Szerencsétlenek, mind elpusztultak, mind meghaltak.
A királyfi akkor nagyon sírt és nagyon szomorkodott.
- És te, te hogyan menekültél meg? - kérdezte.
- Megragadtam egy roncsdarabot, úgy menekültem meg. - Majd így fordult bátyjához: - És te, megtaláltad a drágakövet?
A királyfi, aki igaz szavú volt, ezt felelte:
- Igen, megtaláltam, testvérem.
Akkor az öccse így folytatta:
- Fáradt és kimerült vagy, aludjál egy keveset! Add ide nekem a kincset, majd én vigyázok rá! - A királyfi pedig átadta testvérének a kincset, amit eddig a hajában őrzött.
- Jól rejtsd el, s vigyázz reá, nehogy a rablók elrabolják! - mondta, azután elaludt.
Gonosztett királyfi szívében ekkor ördögi gondolat született: "Anyám és apám sosem szerettek engem, csak bátyámat szeretik. Most azután, ha bátyám megérkezik ezzel a kinccsel, az égig fogják őt magasztalni. Nekem meg hasztalanul kellett bejárnom ilyen sok-sok földet. Kiszúrom a két szemét, s akkor akárhová megy is, magától elpusztul!" - ezeket gondolta, majd elindult, két nádtüskét talált, azzal kiszúrta Jótett királyfi két szemét, és elfutott.
Jótett királyfi jajgatva hívta öccsét:
- Testvérem, hol vagy? Jött egy rabló, kiszúrta a két szememet! - Így sírt-jajgatott, s partra dobott halként hánykolódott.
Volt annak a vidéknek egy jó szelleme, aki nem tudta már elviselni a királyfi gyötrelmeit, és így szólt hozzá:
- A saját testvéred az, kit te rablónak nevezel. Azért tette ezt, hogy elpusztulj, s azután elfutott. Ne sírj tovább, kelj fel, majd én vezetlek téged, s elviszlek népedhez. - Akkor Jótett királyfi felállott, a szellem pedig óvatosan vezette őt.
.........................................................................................................................
...de én megmenekültem, s íme itt vagyok élve! - mondta Gonosztett királyfi. Mikor fejedelem atyja ezt meghallotta, az ég felé fordulva sírt és jajveszékelt. Leszállt magas trónjáról, a földre vetette magát. Értelme elsötétedett, tudata elborult a bánattól. Halottként feküdt a földön, s csak hosszú idő múltán tért magához. Akkor pedig egész Benáresz népe sírt és jajveszékelt.
A fejedelem akkor így gondolkozott gonosz és nem szeretett fiáról:
- Ha az én kedvelt fiam meghalt, ezt sem akarom többé látni. Börtönben legyen a helye mindaddig, míg be nem bizonyosodik igazsága vagy gazsága!
Gonosztett királyfi kezét-lábát megkötözték, és börtönbe vetették.
Jótett királyfi pedig jószerencséjétől vezetve s a jó szellemtől irányítva Kadini földjére érkezett. Az ottani fejedelem már elígérte leányát Jótett királyfinak, ilyenképpen a fiatalok jegyesek voltak.
Mikor a királyfi leült a város kapujában, a fejedelem hajcsára éppen arra hajtotta ötszáz marháját. A bika előreszegett fejjel a királyfit ledöntötte, s négy lába közé fektetve, árnyékot nyújtott neki. A csorda tehenei pedig odamentek, s nyelvükkel nyalogatva... kimozdították két szeméből a tüskéket.
Akkor a kapuőr felsegítette a királyfit, és kiültette az út szélére. Mikor a hajcsár meglátta, megkérdezte:
- Előkelő származású embernek látszol, hogy jutottál ilyen szerencsétlen sorsra?
"Ha én azt elmondom, ha felfedem származásomat, nemzetségemet, bizony meghal a testvérem" - gondolta a királyfi.
- Szerencsétlen, nyomorult koldus vagyok - mondta hát.
A hajcsár akkor oltalmába vette, és saját házába vezette. Háza apraja-nagyjának pedig megparancsolta:
- Hagyjátok őt pihenni!
Egy hónap alatt lassan magához tért a királyfi. De idő múltán újra megbetegedett, s ekkor már csak morogva adtak neki enni. Amikor ezt észrevette, igen elszomorodott, s így szólt a hajcsárhoz:
- Elmegyek tőletek.
- Mit beszélsz az elmenésről? - kérdezte a hajcsár. - Ki szomorított el ennyire? Nem mész el innen!
- Nem jó az, ha a vendég hosszú ideig marad - válaszolta a királyfi. - Testvéreddé fogadtál, ha még mindig jóindulattal vagy irántam, szerezz nekem egy kobozt. Ujjaimmal pengetem, ajkam dalát kísérem vele, így tartom majd fenn magamat.
A hajcsár szerzett egy kobozt, elhozta, átadta neki. Aztán elvezette, és leültette a város közepén egy utcasarki dombra.
A királyfi igen ügyesen játszott a kobzon. Pengette, s énekelt hozzá. Az emberek mind odagyűltek, csodálták énekét, együtt éreztek vele, sírva állták körül. Naponta hoztak neki sokféle finom ételt, italt, s nagy tiszteletben tartották. Minden szerencsétlen koldus, aki csak élt az országban, mind hozzá sereglett. A királyfi ötszáz koldust tartott el, és boldoggá tette őket.
Egyszer Kadini királyának kertésze meglátta őt, és ezt gondolta:
- A palotakert gyönyörű gyümölcseit minduntalan madarak dézsmálják, állandó gondban vagyok miattuk. Megyek és elhozom azt az embert, őrizze ő a kertet, s akkor én is nyugton lehetek.
........................................................................................................................
A királyfi pedig ezt mondta:
- Jól van, őrizni fogom gyümölcseidet.
Akkor a királyfi az ötszáz koldusnak ételt, italt, ruhát adott, s mindegyiktől elbúcsúzott:
- Nem találkozom többé veletek! Mikor elérem majd Buddha boldogságát, megszabadítalak titeket!
Mikor az ötszáz koldus ezt meghallotta, mind sírt és jajgatott. Mint borja után bőgő tehén, úgy siránkoztak.
- Anyja voltál az anyátlanoknak, apja voltál az apátlanoknak. Most itt maradunk elhagyottan! Hová mész hát?
Így szólt ekkor a királyfi:
- E világnak ez a rendje. Az egymást szeretők elválnak, kik nagyon szeretik egymást, szétszóródnak.
S elment a kertésszel...

Kakuk Zsuzsa fordítása