„Hatvankét esztendeje, hogy mondom a mesét. Én indítottam el a fiatalságot a világba. Nem olyan mesére születtem, amik viccek, csúfságok, vagy tréfák. Én más mesére születtem: a világ történelmére. Arra születtem, hogy a fiatalságot növeljem... Azért világtörténelem, mert ezek történelmi tettek voltak valamikor, amikor még ilyen megszentelt vitézek éltek a földön... S meséiket azért kell mondani, hogy belőlük a fiatalok példát vehessenek vitézségből, becsületből..."

(Czifra János mesemondó)

A népmesekutatás területén a néprajztudomány volt az első, amely rendszerszerűen vizsgálata tárgyává tette mesei világunk kutatását. Vizsgálódásai során leír, csoportosít, osztályoz, rendszerez, katalogizál, vizsgálja az egyes motívumok vándorlástörténetét, párhuzamokat vonultat fel- és keres más népek kultúrájából, de jellemzően nem értelmezi az adott motívumot, a mese egészét. Ezen megközelítés számára a népmese elsődleges és legfontosabb funkciója a szórakoztatás. 

A lélektani- vagy a rendszertudomány felőli megközelítés, ezzel szemben elsősorban a tartalmi értelmezési lehetőségekre, és azok a személyiségre, közösségre gyakorlott szerepével és hatásával foglalkozik. 

Fontos megemlíteni, hogy népmeséink teljes rendszeréhez való közelítés során nem az egyes megközelítések közötti különbségek válnak érdekessé, hanem az a komplex rendszer, amely a megközelítések eredőjéből bontakozik ki. 

Bruno Bettelheim a meseértelmezés kapcsán említi, hogy a népmese olyan, mintha nem is az ember, hanem közvetlenül a természet műve volna.

Hiszen évszázadok során fennmaradt, örök érvényű, létfontosságú igazságokat fogalmaz meg. Ami mindezekből a pszichológust érdekli, az a mélységes lélektani igazságok rendszere. Bettelheim szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a hallgatóhoz. Világa közvetlenül hat a tudattalan világára, minthogy ez a szimbolikus nyelv is erre a tudattalan világra épül.

Mindezek alapján a mese mágikus világa a maga szimbolikus – képi nyelvén fejezi ki az alapvető, a személyiség- és közösségi fejlődés számára fontos alapvető igazságokat.

„A sok évszázados-ha nem évezredes- szájhagyomány a meséket addig finomította, míg egyaránt alkalmassá váltak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére-egyszerre tudtak szólni az emberi személyiség különféle belső rétegeihez, és éppúgy beférkőztek a pallérozatlan gyermeki észjárásba, mint a felnőtt árnyalt gondolkodásába. Ha az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből indulunk ki, a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartalmak számára, bármilyen szinten működjenek is az adott időben.”

(Bettelheim, 2000)

A rejtett tartalmak megjelenítésének szép példája a Mátyás király és a cinkotai kántor mesében is tetten érhetjük: 

„Kezdődik pedig ez a történet avval, hogy a cinkotai község plébánosa felment Mátyás királyunkhoz Budára, igen nagy kéréssel köszönt be a királyhoz. Elmondta a plébános, hogy milyen szegény az ő eklézsiája, és hogy ő mennyire szeretne boldogabb nyáj fölött pásztorkodni. S hogy hát tudja meg a felséges király, hogy a cinkotai plébánia valamikor apáturaság volt, tanúsítja azt egy felírás is, amit éppen nemrégiben találtak egy kövön, …. Hogy milyen Isten előtt kedves dolgot cselekednék a király, ha visszaadná a cinkotai plébániának az apáturaságot, …

Azt felelte Mátyás király:

• Meghallgattalak, tisztelendő atyám, meg is teszem, amit tőlem kértél, ha méltónak ítéllek tégedet, egyszerű plébánost, az apáturaságra. Az pedig azon múlik, megfelelsz-e nékem három nehéz kérdésemre.

• Mi légyen az a három kérdés, felséges király?

Azt is meghallod nyomban, tisztelendő atyám. Első kérdésem: mit gondol a király? Második kérdésem: hol kél fel a nap? Harmadik kérdésem: mennyit ér a király?”

A király a kérés kapcsán vizsgáztatja a papot. A vizsga lényege minden esetben egy magasabb lelki-szellemi létállapot elérése. Vagyis ha a kérés a lelki-szellemi világban történő rang elérése, úgy kézenfekvő, hogy a vizsgakérdések is erre utalnak, még ha az első olvasatra nem is tűnik nyilvánvalónak. A kérdések között a "hol kél föl a nap" kérdése tűnik a legegyszerűbbek, legkönnyebben megválaszolhatónak és így a - ha a kérdés mögé pillantunk – a leginkább zavarba ejtőnek. Hiszen az a kérdés, hogy földrajzi értelemben hol kel fel nap, az semmiképpen nem mondható az egyházi méltóság rangjához illő kérdésnek. Ez olyan evidencia, amit minden természettel együtt élő nép tud és tudnia kell.

A vizsgakérdés tehát bár első hallásra annak tűnik, nem materiális, földrajzi jellegű. A választ a pap helyett a kántoról tudjuk meg, aki mindhárom kérdésre helyesen felel. Az elemzett kérdésünkre, hogy hol kél fel a nap, válasza: "felségednek Budán, nekem meg Cinkotán". A válasz humorosnak tűnik, ám a vizsgahelyzetez méltó, ha tudjuk, hogy a nap szavunknak több jelentése van. Egyrészt időegységet jelöl, másrészt égitestet, de tulajdonságát tekintve kicsi, földi világunk világosságának a fénylő, életet adó forrása. Ezt a tulajdonságkört pedig tetszés szerint megfogalmazhatjuk tudományos vagy akár mesei-mitikus nyelvezetünkön keresztül is. Ha azonban vizsgakérdésre adott válaszról van szó, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a király plébánosunk lelki-szellemi szintjére kíváncsi elsősorban. Történetesen arra, hogy neki milyen közvetlen kapcsolata van a - mitikus nyelven fogalmazva – teremtő életadó forráshoz. Benne és általa képes-e munkálkodni ez a teremtő fényesség? Ha igen, akkor alkalmas a kért rang betöltésére. Nyelvünk ezt a mitikus-képi gondolkodást a mai napig is őrzi a köznyelvben. Ha a fenti gondolatmenet érthető volt, akkor arra azt is mondhatjuk, hogy a gondolat világos volt, vagy megvilágosodott. 

A kérdés és a válasz azonban még egy vonatkozásra felhívja a figyelmünket. A külső természeti változásrend – mint makrokozmosz – és benső kisvilágunk – mint mikrokozmosz – közötti kapcsolatra, illetve annak egymásra épülésére. Arra, hogy bár a kérdésben a belső kisvilág fényessége került előtérbe, de ez nem lehet teljes, ha nincs meg a harmónia a külső és belső világunk között. 

„Azt is mondtuk, és igaz is, hogy a mesék olyan archaikus kulturális modelleket sugalmaznak, amelyek már nincsenek, és ezek szemben állnak azzal a társadalmi – technikai valósággal, amelyben a gyerekek felnőnek. De ez az ellenvetés nem állja meg a helyét, ha úgy fogjuk fel, hogy a mese egy külön világ színház, amelytől egy függöny választ el minket. A mese nem imitáció, hanem meditáció.”

(Gianni Rodani, 2001, 108)

A mese valóság, de nem hétköznapi valóság. Meg kell keresni és meg kell találni az érvényességét, jelentését, jelentőségét. A mese egyéni léthelyzetben is értelmezhető problémákat és ezen keresztül a problémákkal való szembenézésre késztet. Ezután viszont cselekedtet, vagyis a cselekvő megvalósító utakat mutatja meg. Arra ösztönöz, hogy a kiteljesedés érdekében tenni kell, szembe kell nézni a próbatételekkel, utána kell járni és meg kell valósítani céljainkat. Ezek a célok viszont nem kizárólagosan egyéniek, összhangban állnak a közösség céljaival is. 

Az a tudás- és erkölcsi értékrend, ami így nemzedékeken keresztül felhalmozódik, áthagyományozható és áthagyományozandó. Mindezt az áthagyományozódást úgy képes elérni, hogy szövege, tudása hosszú távon megőrződik. A mese minden nép természetes alapú műveltségében jelen van, ami jelzi, hogy egyik legalapvetőbb szellemi szükségletünk kielégítéséről is szó van. Szájról – szájra átadva, lényegében az élő rendszerek működéséhez és azok működési sajátosságaihoz kötődik terjedése. Változataiban él tovább, pontos, mégis rugalmas dinamikus rendszer, amely képes változni, de amelynek vannak állandó elemei. 

Olyan önszabályozó természetes alapú szellemi rendszer kialakulásáról van tehát szó, amely képes és alkalmas arra, hogy nemzedékek egymásra épülő tapasztalata, tudása, bölcselete a közösségi tudás (kollektív tudat) részévé váljon. Ahhoz viszont, hogy ez a közösségi tudás kifejthesse hatását elsősorban mondani kell a mesét.

Koszecz Sándor
Békéscsaba, 2010. március