Mi is helyettesíti ma, 2010-ben a történelmi magyar alkotmányt?

Két nagyhatalom büntető törvényeinek a gyűjteménye.

Évszázadokon keresztül a Szentkorona-tan a magyar alkotmány, a magyar államiság megőrző ereje volt. Jelentősége, szerepe mindig akkor volt a legnagyobb, amikor a nemzet nehéz helyzetbe került.

A mai időszakban megint létkérdés lenne, hogy a Szent Korona és tana közjogilag is a helyére kerüljön és a jogfolytonossága helyreálljon. Ezekről az időszerű kérdésekről kérdeztük Kocsis Istvánt, akinek az elmúlt években több könyve is megjelent a Szent Korona tanáról.

- A Tannal kapcsolatban mindig felmerül a földkérdés is, miszerint a magyar föld a Szent Koronáé és ezért nem adható el. Hogyan szól erről a Szentkorona-tan? - A Szentkorona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona tulajdonjogával, melynek alapelve: Minden birtokjog gyökere a Szent Koronában van, következésképp a birtok a Szent Koronára száll vissza. (A birtok magszakadás, valamint hűtlenség esetén háramlik vissza a Szent Koronára.) A Szent Korona tulajdonjogát alátámasztó törvények pedig annak biztosítékai, hogy a király csak, mint a Szent Korona akaratának végrehajtója gyakorolhatja a birtokadományozás és a nemesítés jogát. A nemesítést, illetve a birtokadományozást a királynak ennek figyelembevételével kell megindokolnia.

A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogy Magyarország területén idegen állampolgár nem bírhatott földtulajdont. (Ha nem így lett volna, Magyarországot a Habsburg-korban valószínűleg olcsón felvásárolták volna.) Ennek csak látszólag mond ellent az a tény, hogy a király külhonosnak is adományozhatott földet, hiszen a külhoni megadományázása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar országgyűlés honfiúsította: a megadományozott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) válhatott Magyarországon földbirtokossá. Nagy jelentőséggel bírt bizony, hogy a honosítás, az ún. indigénák befogadása nem a király, hanem a Szent Korona jogaihoz tartozott. Azt jelentette ez a gyakorlatban, hogy a honosítást a királynak kérnie kellett az országgyűléstől, mégpedig a Szent Koronának tett szolgálatokra hivatkozva. Az országgyűlésnek a honfiúsítást elrendelő határozatával a megadományozandó tagjávává is vált a Szent Koronának, miután ünnepélyes esküt tett arra, hogy az ország törvényeinek mindenben engedelmeskedni fog, és ennek az országnak a szabadságait tehetségéhez képest meg fogja védeni, és azok ellenére semmit sem fog elkövetni, az országból annak semmi várát és semmi részét sem fogja elidegeníteni, hanem egész igyekezettel azon lesz, hogy az elidegenítetteket visszaszerezze.

A földtulajdonjog kérdése azért is egyik legfontosabb kérdése a Szentkorona-tannak, mert 1848-ig, a rendi társadalom idején a Szentkorona-tagság és az adománybirtok között szoros összefüggés volt: csak az lehetett a Szent Korona tagja - nemzetiségre való tekintet nélkül -, aki részesült (mint örökös vagy mint adományozott) a Szent Korona adománybirtokaiból. Ezzel tulajdonképpen a magyar közjog egyik legfontosabb - a Szentkorona-tannal szoros összefüggésben álló - részéhez, az ősiséghez jutottunk el. Az ősiség törvénye Nagy Lajos királynak az Aranybullát megerősítő 1351. évi oklevele záradékaként kerül bele először a történelmi magyar alkotmányba. Ebben az áll, hogy Nagy Lajos megerősíti II. Endre oklevelét egyetlen cikkely kivételével, melyet ugyanabból a kiváltságlevélből kirekesztettünk, hogy tudniillik az örökös nélkül elhalt nemesek megtehetik, hogy a birtokaikat életük folyamán vagy halálukon annak, akinek akarják, egyházaknak vagy másoknak adják vagy hagyják, eladják vagy elidegenítsék, sőt ennek megtételére semmiféle lehetőségük ne legyen, hanem jogilag és törvényesen, tisztán és egyszerűen mindenféle ellentmondás nélkül testvéreikre, rokonaikra és nemzetségükre szálljanak birtokaik... Az ősiség törvénye persze nemcsak a földtulajdont védte. A magyar földtulajdon védelme mellett az ősiség intézménye törvénykönyvbe foglalásának (1351) azért volt rendkívüli a jelentősége, mert a köznemesség általa maradhatott szabad: csak azért nem vált az arisztokrácia kiszolgáltatottjává, mert birtoka - mint szabadságának legfőbb biztosítéka - elidegeníthetetlenné vált. A birtokos elvesztette a birtok elidegenítéséhez való jogát: sem el nem adhatta, sem végrendeletben nem mondhatott le róla: ha egyenes ági örökösei nem voltak, akkor a birtokot az oldalági rokonok örökölték. Mit nyert ezzel a köznemes? Ő személy szerint semmit. De a köznemesség egésze és az ország annál többet: megmaradt a köznemesség, mint a politikai élet hűségeseinek egyre jelentősebbé váló csoportja, méltóképpen részesülvén mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalomból. (Az országgyűlésben, illetve a vármegyei közgyűléseken.)

Vegyük itt tekintetbe: a Szent Korona tulajdonjogának azért volt oly nagy a jelentősége, amiért az egész Szentkorona-tannak: a magyar nemzet hivatott képviselői, a hűségesek általuk tudták visszacsempészni az üressé vált formába a régi tartalmat. A szakrálismentessé vált királyság korába így mentették át a szakrális királyság eszményeit, köztük a valódi hűségét. Meg kellett erősíteni a nemesség egyenlőségét a közjogban, hogy az ősiség intézménye betölthesse hivatását. Ezért került be az 1351. évi határozatba a minden nemes egy és ugyanazon szabadságát biztosító (az előző fejezetben bemutatott) 11. törvénycikk is. Mindeddig tulajdonképpen csak a földtulajdonjog kérdésével foglalkoztunk.

Tegyük ezért nyomban hozzá a fentiekhez, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koronáé, hanem a stratégiai fontosságú iparágak (régen, pl. a bányaipar, ma pl. az élelmiszeripar vagy az energiagazdálkodás és a honvédelem megfelelő színvonalát biztosító iparágak) vagyona is. És miképpen régen a bányák, kamarák jövedelmei is a Szent Korona tulajdonának elidegeníthetetlen részei voltak, ma a mai stratégiai fontosságú iparágak vagyonával kapcsolatos jogok összessége illeti a Szent Koronát. (Jegyezzünk itt meg még annyit, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai magyar nemzet is, ha a rendszerváltoztatás utáni ún. privatizáció során az illetékesek tekintetbe vették volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.) -

Végezetül a napjaink egyik legizgalmasabb kérdéséről kérdezem:

A Szentkorona-tanának jogfolytonosságáról, hiszen a mai napig nem hatálytalanították (szerencsére). Mit jelent ez a mai politikai helyzetben?

- A jogfolytonosság a Szent Korona misztériuma és tana legaktuálisabb kérdését vetjük fel könyvünk záró fejezetében:

A törvénysértés jogot nem alapít elve alapján a magyar történelemben mindig helyreállt a jogfolytonosság, ami annyit jelentett, hogy az abszolutizmus megszűnése után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem történtté nyilvánítottak mindent, ami az abszolutizmus idején a látszat-törvényhozás terén történt. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszázadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfolytonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani.

Jogfolytonosságot állított helyre a magyar nemzet I. Lipót korában (1687-ben),

II. József után (1791-ben), 1867-ben, 1920-ban.

A jogfolytonosság a magyar közjog múltjának, jelenének és jövőjének legfontosabb kérdése.

A jogfolytonosság-helyreállítás pedig legaktuálisabb kérdése volt mindig, így a Trianon utáni években is a közjogi küzdelmeknek.

1918-ban, Károlyi Mihályék hatalomátvételekor megszakadt Magyarországon jogfolytonosság. De az 1920-1926 közötti nemzetgyűlések a jogfolytonosságot helyreállították a magyar nemzet nevében.

1944 márciusától 1990-ig idegen hatalmak (előbb a német 3. birodalom, majd a Szovjetunió) megszállása tette lehetetlenné Magyarországon a törvényes jogalkotást. Az 1944 márciusában megszakadt jogfolytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rendszerváltoztatás hangadói a jogfolytonosság jelentőségét nem tudták felfogni: Nem állították helyre a jogfolytonosságot, elfogadták azt a kényelmesnek tűnő megoldást, hogy a történelmi magyar közjog helyét továbbra is a szinte ötletszerűen kölcsönzött és ötletszerűen - és persze gyakran - változtatott idegen jog foglalja el. -

Mit kellett volna tennie a magyar nemzetnek 1990-ben? - A Szentkorona-tan szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával hozzá kellett volna kezdenie a jogfolytonosság helyreállításához - nem országgyűlésen, hanem jogfolytonosság-helyreállító nemzetgyűlésen.

Miért a Szent Korona tanának szellemében, annak tantételei tiszteletben tartásával? Mert a Szent Korona, mint jogi személy továbbra is a magyar államhatalom alanya, s így a Szentkorona-tan nem csak emléke egy dicsőbb magyar múltnak, hanem érvényben levő, kötelező erejű közjogi tan.

Kezdhetnénk ennek bizonyítását a Szentkorona-tan azon tétele hangsúlyozásával, mely szerint miképpen a király sem, a nemzet sem határozhatja meg a Szent Koronához való viszonyát.

De nem szorul bizonyításra, hogy a Szent Korona közjogi tana ma is kötelező erejű. Hisz a magyar nemzet törvényes képviselői a Szent Koronát sosem tagadták meg, s a Szentkorona-tant sem hatálytalanította soha alkotmányosan összeült magyar nemzetgyűlés vagy országgyűlés.

Nem könnyű felfogni, hogy az 1990. évi rendszerváltoztatáskor a magyar nemzet képviselői miért riadtak vissza attól, hogy a jogfolytonosság helyreállításának kérdését érdemben felvessék. Annak ellenére nem, hogy a jogfolytonosság helyreállítása, tudjuk, nem oldható meg egykönnyen, de még a helyreállításnak a tervezete sem vethető papírra egyik napról a másikra...

Ami bizonyos: Egyetlen percre, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a következő percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, melynek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai - az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai - , hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kiegészíteni. Miért nem vállalták a jogfolytonosság helyreállítását azok, akiknek megadatott, hogy felelős beosztásban részt vállalhassanak a rendszerváltoztatás irányításában?

Megszűnt volna a megszállás alatt létrejött államadósság, érvényét veszítette volna a bősi vízierőműről szóló szerződés... Mégsem vállalták. Miért? Nem tudjuk. Legsúlyosabb aggodalmunk: Nem másra, mint a magyar nemzet akaratára hivatkozva semmisítenék meg a jogfolytonosság-helyreállítás ellenzői a méltán nagy hírű történelmi magyar alkotmányt. A magyar nemzet többsége pedig elámítottan hallgat vagy bólogat. A népszuverenitás elvének félreértelmezésével ámították el.

Igen, most felvetettük a népszuverenitás elvének a nagyon is bonyolult kérdését. Nem tehettünk mást, hiszen ma nálunk sokan alkotmányozni akarnak, de nem a méltán nagy hírű történelmi magyar alkotmány, hanem idegenből kölcsönzött alaptörvények alapján, s alkotmányozóink ráadásul abból indulnak ki, hogy a népszuverenitás nem lehet korlátozott, annak ellenére nem, hogy a mintaállamokban a közjog egyik alappillére éppen a népszuverenitás korlátozottsága. Miért szabadabb (a népszuverenitás elvének tökéletes érvényesítésére érettebb) alkotmányozóink szerint a magyar nemzet, mint a francia, angol vagy amerikai nemzet? Mert ha nem szabadabb, akkor nem tagadhatja meg a történelmi magyar alkotmányt, nem tagadhatja meg saját múltját. Nem cserélheti ki a tulajdonában levő aranyat azonos súlyú agyagra. A történelmi magyar alkotmány megsemmisítésének hívei figyelmét tehát először is a következőkre hívhatjuk fel: Fejlett közjoggal, alkotmánnyal, közjogi intézményrendszerrel bíró államokban (így az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban) a népszuverenitás nem teljes, hanem korlátozott, hiszen az alkotmányt (legyen az írott, mint az Amerikai Egyesült Államoké, vagy történelmi, mint Angliáé) ezen országokban nem lehet megsemmisíteni (hatálytalanítani, kicserélni stb.) a népfelség elvére hivatkozva - és semmiféle népszavazás eredményére és semmiféle nemzetgyűlés vagy országgyűlés határozatára hivatkozva.

Hasonlóképpen a II. világháború utáni Magyarországon sem lehetett volna a történelmi magyar alkotmányt megsemmisíteni... És kérdezhetjük: Mi is helyettesíti ma, 2010-ben a történelmi magyar alkotmányt? Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a közjog, az alkotmányosság nagy kérdéseiben szépítsük, leplezzük a valóságot, ezért nem hallgathatjuk el azt a sajnálatos tényt, hogy amit ma a Magyar Köztársaság Alkotmányának nevezünk, az egy különös ötvözet.

Áll ez ötvözet a Szovjetunió nevű egykori megszálló hatalom által a magyar nemzetre kényszerített 1949. évi alkotmányszövegből

és ennek a német minta alapján végzett módosításaiból...

Nyíltabban fogalmazva: áll ez alkotmánynak nevezett szöveg Sztálin parancsából (aki már akkor bevallotta Milovan Gyilasznak, hogy a magyar nemzet gerincének a megtörése céljából óhajt beleszólni a magyar közjog kérdéseibe, amikor még csak az 1946. évi 1. törvénycikk megalkotását várta el a magyar országgyűléstől), és áll azon ún. weimari alkotmány részletekben való, de szolgai átvételéből, amelyet - kevés módosítással - előbb az első, majd a második világháború után kínáltak fel a legyőzött németségnek a győztes hatalmak, mégpedig büntetésből.

(Önszántukból miért is választották volna, hisz vállalása egyet jelentett a hagyományokkal való szembefordulással, valamint a liberális eszmények feltétlen szolgálatával.

Lényege: A közjog céljai nem a nemzeti sorskérdésekre, hanem a társadalmi helyzetre irányulnak.

Legfontosabb célja: az egyéni szabadságjogok korlátlanná válásának biztosítása.A nemzet elsorvadhat, az egyéni szabadságjogok nem sérülhetnek.

Ennek következményeit már tapasztalják a mintaállamban, de tapasztalgatjuk mi is idehaza. A sztálini parancsról még beszélnünk kell, mert manapság is többen felvetik még, hogy az összhangban volt a korabeli magyarság többségének az akaratával. Először is nem tekinthetünk el a ténytől, hogy a Sztálin által elvárt 1946. évi törvény csak kezdete volt egy folyamatnak, de ha ezt mégsem vennénk figyelembe, akkor is válaszolnunk kellene arra kérdésre, hogy a legmélyebb cinizmus nélkül feltételezhető-e, hogy 1946-ban a megalázott, kiszolgáltatott és éhező magyar nemzetnek legfőbb gondja volt, hogy múltjának legszebb alkotását: a történelmi magyar alkotmányt végre megtagadhassa... Kérdésem, beismerem, szónoki, hisz a korabeli magyar tisztségviselők visszaemlékezéseiből még azt is megtudhatjuk, hogy miképpen nyomasztotta őket, hogy nem népakaratot, hanem parancsot teljesítenek.

Mintha a képviselők érezték volna azt - írja Nagy Ferenc -, ami később bebizonyosodott, hogy a köztársaság felvetése mögött a Kommunista Párt és a Szovjet áll. De a jogfolytonosság helyreállításának ellenzői ma mindazt, amit a magyar országgyűlés a rendszerváltoztatás óta a német alkotmányból átvett, megkérdőjelezhetetlenül jónak minősítik, az említett sztálini döntést pedig azzal próbálják elfogadtatni törvényesnek, hogy annak - mármint a köztársasági államforma elfogadásának - mindenképpen be kellett volna következnie. Miért? Mert ha az 1946-os államforma-változás és a történelmi magyar alkotmány folyamatos semmibevétele s mindennek betetőzése, az 1949. évi abszolút törvénytelen alkotmánymegsemmisítés valódi vita tárgyává vált volna a rendszerváltoztatáskor, akkor semmi más törvényes lehetőségük nem lett volna a rendszerváltoztatás hangadóinknak, mint a jogfolytonosság helyreállítása a II. világháború előtti magyar állammal, mely nem mulasztotta el helyreállítani a húszas években a jogfolytonosságot a történelmi magyar állammal.

- Hozzáfűzhetjük még az előbbiekhez: A Sztálin parancsával a magyar nemzetnek 1946-ban, illetve 1949-ben nem állott módjában szembefordulni, de az 1989-ben kezdődő rendszerváltoztatásunk hangadó politikusai csodára is képesek voltak: átvették önként (és nyilván gyanútlanul és boldogan) és a sztáliniba szépen beépítették azt, amit a németek büntetésből kaptak. A rendszerváltoztatás mámorában a magyar nemzet észre sem vette, hogy az alkotmánymódosítások előterjesztői tulajdonképpen semmit sem vettek figyelembe abból a gazdag közjogi hagyományból, amely a magyar alkotmányos életet évszázadokon át eredményessé tette, valamint megbecsültté itthon és irigyeltté a nagyvilágban.

Gondoljunk itt elsősorban a Szent Korona közjogi szerepének az elfelejtésére. Azoknak, akik a weimari alkotmányt oly alázatossággal csempészték mindazon közjogi intézmények helyébe, amelyek szerves jogfejlődés eredményeképpen váltak részévé a magyar történelmi alkotmánynak, még az sem jutott eszükbe, hogy évszázadokon át a Szent Korona közjogi tana volt a magyar alkotmányosság legfőbb biztosítéka.

Folytathatnánk... De ne folytassuk, inkább tegyük fel a következő kérdést: Miképpen válhatna a jövendő magyar közjogának alapjává az idegen alkotmány, a sztálini és a weimari ötvözésével megalkotott keverék-alkotmány? Kellő nyomatékkal kell ezt a kérdést feltennünk, mert újabban olyan javaslatok is elhangzanak, hogy az idegen alkotmányt, a sztálini és a weimari alkotmány ötvözetét jó volna ünnepélyesen átkeresztelni, majd új születési bizonyítványt állítani ki számára, mondván, hogy az 1949. évi szöveg már majdnem teljesen átalakult... Valóban átalakult, de attól idegen maradt az az alkotmány; olyan ötvözetté vált, amelynek egyik összetevője sem magyar... Az az alkotmány bizony akármiképp kölcsönzés és nem szerves jogfejlődés eredménye, határtalan jóhiszeműségünkben és gyanútlanságunkban ne minősítsük hát át valódivá, azaz szentté és sérthetetlenné...

Ne ragaszkodjunk hát ahhoz, ami nem a miénk, hanem ahhoz ragaszkodjunk inkább, ami nemcsak hogy a miénk, de amire méltán büszkék lehetünk. Így legyen. Mert

a magyar nemzetnek nem kell feltétlenül éppen azt a megoldást választania, amelyik együtt jár mindannak a tagadásával, ami múltjában értékes.

Ragaszkodhat a sajátosan magyar közjoghoz, a történelmi magyar alkotmányhoz, a Szent Korona tanához - semmi másra, mint önvédelmi ösztönére hallgatván, s kijelentvén, hogy ami történelme során a legveszélyesebb helyzetekben mindig megmentette, az nem megsemmisítendő, nem kicserélendő.

Ez esetben a magyar jogfejlődés, jogfelfogás alapelvei alapján a jövendő magyar politika irányítói, illetve a magyar nemzet képviselői egyszer csak oktalannak és jogszerűtlennek fogják nyilvánítani az ezeréves magyar jog és az egész magyar történelem megtagadását, és - helyreállítva a közjogfolytonosságot a Szent Korona védelme alatt, a Szent Korona tana által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alapján - megteremti a közjogi feltételeit a magyar nemzet megmaradásának, megerősödésének. Utóbbi megoldás választása esetén mely időponthoz köthetik a magyarság képviselői a jogfolytonosság helyreállítását? A jogfolytonosság megszakításának napja előtti naphoz, azaz 1944. március 18-hoz. Értelemszerűen következik fentiekből, hogy ha a magyar nemzet nem tagadja meg azt az alapelvet, amely évszázadokon át meghatározta a magyar jogfejlődést, azt az alapelvet, mely szerint törvénysértés jogot nem alapít, akkor semmi mást nem mondhatunk, mint azt, hogy Magyarország ma is a Szent Korona országa.

Ha viszont ezt az alapelvet a magyarság képes lenne megtagadni, akkor mindent megtagadna, ami a magyar nemzet történetében magasztos volt: Szent Istvántól Deák Ferencig mindent. Az egész magyar közjogot, a történelmi magyar alkotmányt, a Szentkorona-tant, az egész magyar múltat, mindazt, ami nehéz helyzetekben a magyar nemzetet megtartotta.

A múlttal együtt persze megtagadná a saját jövőjét is. Még szerencse, hogy a jogfolytonosság helyreállításának megtagadása nem jelenti azt, hogy végérvényesen megszakadt a jogfolytonosság.

Végezetül gondolkozzunk el a következőkön: Miért ne vállalhatná a magyar nemzet a Szent Koronát, a Szent Korona tanát és misztériumát? Miképpen lenne képes megtagadni éppen azt, akinek a segítségével évezreden át úrrá tudott lenni megannyi súlyos drámai helyzeten? Bízzunk abban, hogy nem sorvadt el még teljesen a magyar önvédelmi ösztön...

Ne másra próbáljuk ráébreszteni az összmagyarságot, mint arra, hogy minőségibb életet kell élnie, azaz vissza kell térnie Istenhez, meg kell becsülnie Isten ajándékát: a Szent Koronát... És elgondolkozhatunk azon is, mit jelent, milyen következményekkel járhat annak megtagadása, akit Isten küldött... Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, akkor nyilvánvalóvá válik, miért olyan fontos ma a Szent Korona megbecsültetéséért folytatott küzdelem.